Dr. Herendi Eszter Adrienne öt szakvizsgával rendelkezik, nehéz területen kezdte el a pályáját (kórbonctan), és nehézzel zárja (onkológia). Azt mondja, számára orvosnak lenni hivatás, hiszen emberekkel foglalkozik. Sok nehézséget, szenvedést látott, mégis mosollyal indul munkába és fogadja betegeit. Optimista, hívő, háromgyermekes édesanya, akinek két fia is ezt a pályát választotta. Siklósi születésű és a mai napig hetente ellátogat a városba, mert ezer szállal kötődik hozzá!
–Miért lettél orvos?
-A nagymamám nevelt, ő szerette volna, hogy orvos legyek, és ezért mindent megtettünk együtt! Tizennyolc éves koromtól élek Pécsett, az egyetem után sok szakterületen dolgoztam, voltam kórboncnok, belgyógyász, jelenleg onkológus. Van három gyönyörű fiam, a legidősebb villamosmérnök, a középső idén végzett orvosként, a legkisebbet most vették fel az orvosira. Nagyon büszke vagyok rájuk! A nagymamám nagyon sokat betegeskedett, sokat volt kórházban, mindig azt mondta, majd kislányom te orvos leszel és meggyógyítasz. Kilencvenhárom éves korában halt meg, és az utolsó húsz évben valóban volt olyan, amikor én segítettem.
–Mit ad ez a szakma, foglalkozás, hivatás? Minek neveznéd?
-Hivatás, mindenféle nagyzolás nélkül. Elég sok területét kipróbáltam, mert sok minden érdekelt. A kórbonctanon kezdtem el a pályámat, ez nem gyakori egy huszonnégy éves lánynál, viszont nagyon jó alapot adott. Nem voltam annyira tudatos, mint a mai fiatalok, a mi világunk nem volt ilyen. Az információ sem volt sok, de azt tudtam, hogy belgyógyász szeretnék lenni! Kemény iskola volt. Van szakvizsgám kórbonctanból, belgyógyászatból, háziorvostanból, geriátriából, onkológiából. Jelenleg az Onkoterápiás Intézetben dolgozom, és a Fekvőbeteg Osztály vezetője vagyok.
–Emberekkel foglalkozol, hogy lehet a tragédiákat lelkileg elviselni?
-Az onkológia nagyon kemény, de nem szabad minden beteggel meghalnom! Persze van olyan, aki nagyon a szívemhez nő és fáj az elvesztése! Vannak időszakok, mikor a régóta kezelt és sokat visszajáró betegeknél jobban beindul a betegség-progrediál, illetve a tavaszi időszakban időszakonként több beteget vesztünk el. Azért vannak fogódzók: nagyon szeretek beülni a kocsimba, és lemenni a Drávára, a Duna-partra, vagy a Mattyi-tóra kiszellőztetni a fejemet. Nagyon jó közösség van nálunk az intézetben, nem a fájdalom és az elmúlás, hanem a remény sugárzik rólunk! Nagyon szeretem a szakmámat, hivatásomat! Azt gondolom, hogy hazaviszem a munkát, állandóan gondolkodom a betegeimről, mi lenne jobb, hogyan kellene tovább kezelni – csak nem mondom ki hangosan a családnak. Kell, hogy legyen az embernek valamilyen hobbija, amivel ki tud kapcsolódni. Nekem ezt nyújtják a könyvek, meg a kert.
–Szülőként milyen érzés volt, mikor megtudtad, hogy két fiad is orvos szeretne lenni?
-Nagyon büszkék voltunk és örültünk. Vannak osztálytalálkozók, és azt látom, a kollégák nyolcvan százalékánál mást csinálnak a gyerekek, mert negatív élményeik voltak, hogy a szülők állandóan rohantak, ügyeltek. A legnagyobbik fiam csak azért nem lett orvos, mert nem bírja a vér látványát, de ő is megtalálta azt, amit nagyon szeret. Végtelenül büszke vagyok rájuk! Második férjem is orvos volt, együtt dolgoztunk a II. Belgyógyászati Klinikán – sokat beszélgettünk a betegekről, együtt gondolkodva segítettük egymást a megoldásokban. A középső fiam azt mondta, azért lett orvos, mert az esti vacsoránál nagyon sok ilyen beszélgetést hallott. Észre sem vettük!
–Hogyan tudtad összeegyeztetni a hivatásodat és a családi életedet?
-Kompromisszumokkal. Amikor a gyerekek kicsik voltak, egy gyógyszergyárnál dolgoztam, jobban be tudtam osztani az időmet! De volt olyan nyár, amikor a férjemmel együtt összesen huszonöt ügyeletet vittünk, az horror volt. Mégis meg lehet úgy oldani, hogy ne sérüljenek semmilyen szinten.
–Mit látsz a mai fiatalokon, inkább a karrier érdekli őket, vagy továbbra is a szakma szeretete?
-Mi nagyon sok medikust oktatunk, meg láttam a saját gyerekemet, akit harmadszorra vettek föl, két nehéz év után, azt mondta „de akkor is!” Persze van olyan, aki sok pénzt szeretne keresni, de a nyolcvan százaléka még mindig csodálatosnak tartja ezt a hivatást! Sokan mentek az elmúlt időszakban is önkénteskedni! Nem olyan naivak, mint mi voltunk, sokkal céltudatosabbak, az információ a kezükben van, nekünk nem volt. Kemény ez a világ, de nagyon okosak, képzettek.
–A mai napig gyakran visszajársz Siklósra! Mit jelent számodra a település?
-Nagyon sokat, annyira szerető közösség volt gyerekkoromban, nagyszüleimnek voltak kapcsolatai. Sokat gondolkodtunk azon, hol végezzem a középiskolát. Aztán Siklóson maradtam, és nem győzök eléggé hálás lenni ezért. Ha jövök a város felé és meglátom a várat, megmelegszik a szívem! A gyökereket jelenti. Egy idő után már csak a temetőbe jár az ember, minden héten megyek oda. Siklós nekem nagyon sokat jelent!
–Optimista, életigenlő nő vagy! Biztosan voltak kemény időszakok az életedben! Hogyan sikerült felülkerekedni rajtuk?
-Siklós segített, amikor az első férjem autóbalesetben halt meg. Bence még csak két hetes volt. Az egy nagyon nehéz, kilátástalan időszak volt, de a családom azonnal hazavitt és, ott éltünk egy éven keresztül. Ahonnan származol, oda kell visszamenned, mert ott megkapod a szeretet! Akkor még a családomból szinte mindenki élt, fantasztikusan összefogtak! A sportba vetettem magam, minden este szoptatás után futni mentem, így jött ki belőlem a fájdalom! A további nehéz időszakoknál a temetőbe mentem. Hívő katolikus vagyok, ez nagyon sokat segít! A gyerekekre nem testáltam át ezt. Sosem felejtem el, egy borzasztó nehéz időszakban őrlődtem, és amikor rám mosolygott a legkisebb gyerekem azt mondtam: nem érdekel, ki, mit gondol, mert itt vannak a gyermekeim!
