Vajon miért száll be a választási csatába egy szelíd, úgymond’ normális ember, aki nem tud nagy árengedménnyel, netán ingyen kutyát oltani, esetleg disznót herélni – vagyis minimum kettős hátrányban van a regnáló hatalommal szemben? – tettük fel a kérdést Simon Jánosnak, a kormánypártok szigetvári polgármesterjelöltjének.
– Szigetvári vagyok, sosem voltam más. Itt születtem, itt nőttem fel, a gyerekeim ide járnak, jártak iskolába, itt sportolnak; nem hogy ezer, de minden szállal ehhez a városhoz kötődöm. És mint ilyen, gyakran töröm a fejem azon, hogyan lehetne Szigetvár még sikeresebb, még élhetőbb, még szerethetőbb.
– Az emberek itt élnek, és szeretik is a városukat. Amit mond, az önmagában indoknak kicsit kevés, nem?
– A dolog valóban úgy áll, hogy a szigetváriak talán tényleg kicsit jobban kötődnek szülővárosukhoz az átlagnál, de pont ez az oka annak, hogy úton-útfélen alig hallok mást, mint az elszalasztott lehetőségek, vagy a változtatni, javítani valók emlegetését. Az elmúlt években Szigetvár pályázott is, nyert is, ám ezek a pályázatok, dacára annak, hogy jött velük a pénz, a megvalósításnál rendre elakadnak, be nem fejezett projektek lebegnek a levegőben, mintha valaki megállította volna az időt a városban. És bénán lógunk, miközben az ország többi része elsüvít mellettünk.
– Sok-sok megnyert pályázatról beszélünk, ön pedig azt mondja, hogy a projektek kivitelezése, befejezése rendre sikertelen, avagy lóg a levegőben. A kormányzat eszerint, a bulvárpletykákkal ellentétben, nem „büntette” a várost az ellenzéki vezetésért. Mi akkor a probléma?
– Egyrészt földhözragadtan gondolkodunk a fejlődési lehetőségeket illetően, másrészt egy dolog megnyerni egy pályázatot, és más dolog kivitelezés, illetve a menet közben adódó problémákkal való szembesülés. Ha nincsenek kapcsolatok, ha hiányoznak a megfelelő kommunikációs csatornák, akkor bizony hiába minden. A kormányzattal való gyakori kommunikáció további segítséget adhat a kivitelezés során, a szükséges szakemerek kiválasztásánál, a közben adódó nehézségek leküzdésénél, lobbizás vagy alkudozások idején. Ekkor üt vissza, ha a városvezetés és a kormányzat között semminemű, vagy alig létező a napi szintű kapcsolat.
– Jó, hát ez nem újdonság, az egész európai gazdaságot pályázati rendszerre állította át a politika, nyilván azért, hogy egy ország vezetése valamilyen szinten a gazdaságot is a neki tetsző mederben tartsa, illetve hatalma legyen fölötte. Ez a La Manche-csatornától a Kárpátokig így működik. Ön bízik annyira a kapcsolatrendszerében, mint amennyire hangsúlyozza annak szükségességét?
– Nézze, engem a kormánypártok kértek fel a polgármesterjelöltségre. Az ön kérdése annyiban naiv, hogy ha ez nem jelentené egyfajta bizalmi viszony meglétét, akkor mi?
– Az általánosságok után nekem lenne egy konkrét kérdésem is, így kampányidőszak idején. A belvárosba vezető elkerülőút nem érdemelne meg legalább egy körforgalmat?
– Ezt pont jókor kérdezi, a városvezetés éppen néhány hónapja mondott nemet egy kínálkozó lehetőségre, amit én egyszerűen nem értek. Az ön által említett körforgalom csak egy a sok megoldandó feladat közül, bár korrektebb lenne úgy fogalmazni: egy a sok, több éve megoldásra váró feladat közül. És mivel – ahogy az elején említettem – nem ezer szál, de minden szál Szigetvárhoz köt, ha bizalmat kapok a várostól, minden erőmmel azon leszek, hogy ezeket az évtizedes hiányosságokat eltüntessem. A kormánypártok vezetésének pedig – ha már egyszer polgármesterjelöltjüknek fogadtak – kutya kötelességük lesz segíteni ebben a munkában. Ha szükséges, én erre gyakran emlékeztetni fogom őket.
TéBa
