Mit csináljunk hétvégén a gyerekkel? Hol a középút a tablet és a népi játékok, a családi és a közösségi programok között? Milyen kihívásokkal néz szembe az, aki közösségépítésbe kezd ebben a rohanó világban?
A hétvégén rendezte meg a Bázis Gyermek és Ifjúsági Egyesület a Magyar Népmese Napja rendezvényét Szigetváron. A gyerekeimmel ellátogattunk a programra és sok kérdést felvetett a kezdeményezés. A Zrínyi-napok hömpölygő tömegeihez képest nem voltunk sokan, de mindenki találkozott ismerős arcokkal, akikkel válthatott pár szót és mosolygós arcokkal volt tele a rendezvény a borús idő ellenére is. Nagymamák, anyukák és apukák, sőt még házi kedvencek is ellátogattak a programra, hogy kicsik és nagyok együtt vegyenek részt a hagyományőrzésben. Kézzel hajtott kosárkörhinta, gólyalábak, egyszerű fajátékok, nemezelés, mézeskalács díszítés, néptánc, gyermekelőadások és kedves közreműködő segítők várták a résztvevőket. Öröm volt nézni, hogy a kisgyerekek mennyire élvezik az egyszerű kis játékokat, és milyen fegyelmezetten figyelik és vesznek részt az interaktív előadásokban.
Vajon a digitalizáció korában, ebben a rohanó világban, ebben az ingergazdag környezetben van-e helye, belefér-e az emberek életébe a közösséghez tartozás érzése; vajon a gyermekeinknek mivel okozunk nagyobb örömöt, egy új videojátékkal, tablettel egy elektromos kisautóval vagy azzal, ha közösen éljük meg velük a hagyományok és az egyszerű játékok okozta örömöket; és milyen kihívásokkal néz szembe az, aki a nehézségek ellenére megpróbálja visszahozni a régi idők szellemiségét egy város életébe? Auguszt-Baranyai Szandrával, az egyesület elnökével beszélgettünk a témáról.
–Mennyire lehet kimozdítani az embereket ebben a rohanó világban?
–Van egy idézet, amit nem régen olvastam. Szó szerint nem tudom idézni, de valóban ez volt a lényege, hogy nem én kések, hanem a világ siet. Azt érezzük sokszor, hogy hiába a jó ötlet, hiába a színvonalas program, a folytonos rohanásban nem tudnak odaérni, s ha ott is vannak, valahogy mégsem. Így nem is igazán a kimozdíthatóság a kérdés, hanem a megszólíthatósága az embereknek. Fontossá tudjuk-e tenni számukra, hogy az innen-oda rohanás közben eljöjjenek akár picikkel a FelkéSZÜLŐ klubokra, hogy a hétvégi bolt-főzés-rokonlátogatás-munka versenyfutásból kiszakadva időt áldozzanak egy egész délutános családi programra. Sajnos a mai világban utóbbiak a lemorzsolódó, az elengedhető, a „nem muszáj” dolgok, miközben ezeknek a kisközösségeknek van most és később is megtartó ereje. Aki volt már nálunk, az tudja, s vissza-visszatérnek programjainkra.
– Mennyire van igény a közösségi programokra és a hagyományőrzésre a szülők és a gyerekek részéről?
– A covid járványok okozta bezártság óriási bizalmatlanságot szült sokakban. Ezt a felhúzott falat újra áttörni nagyon nehéz, talán még most sem sikerült teljesen. Vannak olyan hozzánk járó családok, ahol a nagyobb tesókkal jöttek a programra, majd az online térben egyszer csak láttuk, hogy hopp, egy újabb picivel bővült a család, s legközelebb már ő is betotyogott az ajtón.
De nem minden történet ilyen boldog, mert sokan vannak, akik teljesen elszigetelődtek, úgymond beleszoktak, hogy nem mozdulnak ki. Így kétfelé szakadtunk, az egyik csapat, akiknek még nagyobb igénye van közösségben lenni, a másik csapat pedig, akiknek abszolút semmi. Programjainkon is ezt érezzük, jószerével ugyanazt a kört tudjuk megmozgatni, mert ők nyitottak mindenre, a társaságért, önmagukért jönnek!
A Magyar Népmese Napja rendezvénysorozatot még a tatabányai időkből hoztuk magunkkal, a programot hozzá pedig az akkori elnökség tagjai, azóta elhunyt Édesanyám és Nevelőapám találták ki. Egyébként ők maguk is hozták az ötletet, egyenesen Kisbaconból, ahol Benedek Elek leszármazottai a mai napig élnek, ápolják a hagyatékát. Itt kapcsolódott be programunkba a népi vonal is, hiszen ha már népmese, akkor ezen az alkalmon próbáljunk meg minél több ma is élhető, használható művészetet, szokást, magyar néphagyományt megmutatni. Ebben nagy segítségünkre van a Csillagvirág Egyesület, amelynek a néptánc és a hagyományőrzés a fő profilja, így ezen közös programon kívül ezt a tevékenységet meg is hagyjuk számukra. Mivel azonban remekül tudtunk együtt dolgozni, több eseményt is szervezünk közösen, kidomborítva saját profiljainkat, mert közösen többet tudunk adni.
–Miért fontos számodra a hagyományőrzés és hogyan örökíted ezt tovább a gyerekeidnek?
–A hagyományok őrzése fontos számomra, hiszen hagyomány az, amit valaki már előttünk csinált, amit valakitől kaptunk, s a folytatásával továbbra is ad, még ha ő maga már nincs is velünk. Ezek sokszor csak apróságok, de ezekkel tudunk értéket teremteni, ezáltal tudunk alapot adni saját gyermekeinknek. Nálunk ilyen például, hogy mindig a szülinapos választja az ételt (igen, belefér a hamburger is), hogy adventkor együtt is készítünk cipősdoboz felajánlásokat, mindenki a saját szintjén. Vagy például az, hogy Szenteste együtt vagyunk, mi négyen testvérek, most már családostól, hol az ország egyik, hol a másik felében.
Ezeket az értékadó dolgokat igyekszünk az egyesületünk programjaiba is belecsempészni. Például minden szeptemberben megrendezzük a Népmese Napot. Hagyomány, hogy késő ősszel tököt faragunk. Hagyomány, hogy ádventben elcsendesedünk, de mégis közösen, örömmel készülünk Jézus születésének ünnepére. Ezt idén még inkább szeretnénk eljuttatni azokhoz, akik vágynak ugyanerre az érzésre.
–Mennyire kap teret az egyesület, hogy jó ötleteikkel a tágabb szigetvári közösségnek is örömet szerezhessenek?
–Itt, a szigetvári térségben 2017-ben kezdtünk dolgozni. Én azt a szemléletet hoztam magammal, hogy közösen, együtt többet tudunk tenni, többek tudunk lenni. Ennek tudatában kopogtattam akkor több helyre, hogy van ötletem, egy EU-s pályázatnak köszönhetően viszonylag sok pénz is programszervezésre. Van lelkes helyi kollégám, valamint néhány önkéntesünk. Megdöbbentő volt, amikor azzal szembesültem, hogy az ilyen formán ingyenes programokról győzködni kellett a döntő személyeket és sok helyen elutasításba ütköztünk. Így jutottunk el Mozsgóra, ahol viszont a Gyerekházban örömmel fogadtak minket, majd végül sikerült a Becefai Kultúrházba is több évig folyamatos programokat szervezni.
Ezen két helyen kezdtek el kialakulni azok a kisközösségek, akiknek a kezét az említett projekt 4 évének lejáratát követően sem szerettük volna elengedni. Valljuk, hogy a közösségszervezés, gondozás nem csak nyertes pályázattól fenntartási idő végéig tart, aztán szélnek eresztünk mindenkit, munkatársat, anyukát, apukát, nagyszülőket, családokat, akik addig bizalommal fordultak hozzánk, beavattak az életüknek kisebb-nagyobb problémáiba, hanem igenis, megpróbáljuk önerőből folytatni, forrást találni és teremteni.
Mivel a helyszín továbbra is problémát okozott, tudtuk, hogy saját hely kell, bátorság kellett, hogy belevágjunk, de így lett a BázisPont Közösségi Tér. Ennek köszönhetően a szó fizikális értelmében nem vagyunk ráutalva más helyekre, nem kell mindig kérni, győzködni, hogy jó az, amit csinálunk. Ezt számomra megerősíti, hogy érezzük, lassan kinőjük a házat.
A saját, egyesületi programjaimkon túl heti órarendünk szinte be van táblázva, mert szerencsére sok olyan jó emberrel hozott össze minket a sors, akik hasonlóan gondolkoznak. Így az a gondunk is megoldódott, hogy hogyan tartsuk fent a Közösségi Teret hosszú távon. Jelenleg mindenki hozzá teszi az adományát, és a sok kicsiből, amiből egyébként máshol nem jut hasonló adottságú helyhez, közösen, egy közösségként működtetjük a Bázist. Mindenki egy kicsit a magáénak érezni, ami számomra nagy öröm.
Visszakanyarodva a helyi szerepvállaláshoz, a többszöri rossz tapasztalat után kérni nem igazán szoktunk, csak évi 1-2 alkalommal terület használati engedélyt, amikor nagyobb szabású, ingyenes rendezvényeket szervezünk, s a létszám miatt az udvarban már nem férünk el. Ötletünk rengeteg van, jelenleg az őszi és Adventi programokat szervezzük, partnerekkel az egyeztetést már megkezdtük.
–Mit jelent neked ez az egyesület és a közösségszervezés?
–Én ebbe az egyesületi, non profit szemléletű munkába és világba nőttem bele. Már 20 évvel ezelőtt is kicsit úri huncutságnak tűnt az ilyesfajta tevékenység, s főállásként nem is igazán lehetett űzni. Az egyesületek jelentős részében most is önkéntesek dolgoznak, hobbiként tudják megélni, a munkaidő letelte után tudnak időt szakítani arra, hogy foglalkozzanak vele, programot szervezzenek, pályázatot írjanak, adminisztráljanak, stb. Ezért azt gondolom, hatalmas tisztelet jár mindenkinek, aki mégis aktívan, szívét lelkét beleteszi egy-egy ilyen szervezet működtetésébe. Mi a testvéreimmel már kiskamaszként eljártunk önkéntesként segíteni, minden olyan feladatba beleláttunk, amit most is végzek. A mi családunkban ez volt a természetes, ha egyesületi program volt, akkor ott voltunk. Ezáltal nem csak a család és az iskola volt az a közeg, ami körbevett, hanem volt a BÁZIS, ami az egyesület munkatársait, azok családjait is közösséggé formálta. Ennek már jó pár éve, de a kapcsolat sokakkal megmaradt felnőttként is, kivel közelebbi, kivel távolabbi.
–Család vagy közösség, a hétvégét kint töltsük az udvaron szűk családi körben, vagy vegyünk részt a közösségi programokon, mert mindenre nem juthat idő. Te hol találod meg a középutat?
–Erre mindenkinek azonos igazságot nem lehet mondani, mert van, ahol a szűk családi kör az anya-apa-gyermek, s vágynának a nagyobb létszámra, s van ahol több generáció él együtt, ahol az unokák is szép számmal vannak jelen mindig, s már nem hiányzik több nyüzsgés. Kinek ez, kinek az elégíti ki a társas igényét. Úgy gondolom, mi alternatívát szeretnénk biztosítani arra az esetre, ha valaki minőségi időt szeretne tölteni másokkal. Igyekszünk odafigyelni a kevesebb néha több elvére, nem túlpörgető tevékenységeket tervezni, inkább kellemes környezetet, családias programokat, szabad, közös játék lehetőséget biztosítani.
Személyesen a mi családi életünkben nehéz ezt mederben tartani, hiszen én akkor dolgozom, amikor más pihenésként jön a Bázisba. Ilyenkor, a családi programokra többnyire a gyermekeimet is viszem magammal, valahogy ők is ebbe nőnek bele. Amíg picik voltak, sokszor hátra tettem őket hordozóban, ott boldogan, testközelben, hozzám bújva szemlélődtek, mégis már akkor közösségben voltak. A kisebbel ez még most is előfordul, amikor elfárad. A hordozás örömét is szeretnénk átadni a hozzánk látogatóknak, kétheti rendszerességű, ingyenes hordozós klubjainkon.
Nálunk a középút inkább a hétköznapokban keresendő. A tánc és tornafoglalkozások mellett idén szeptemberben, a Csillagvirág Egyesület szuper olvasós kezdeményezésén felbuzdulva elkezdtünk könyvtárba járni. Ez csak a mi hármunk programja, heti egy délután, ovi után. A többi hétköznapon pedig otthon, a saját igényeiknek megfelelően lehetnek, magukban vagy együtt játszva. Pici koruktól kezdve igyekszünk bevonni őket a napi feladatokba, ezzel is közös időt töltve. Otthon is ugyanazokat az elveket próbáljuk tartani, mint a Közösségi Tér és az egyesület működésében, így tudunk hitelesek lenni. Együtt jobb, közösen könnyebben megy minden.
