Idén lett 65 éves a Siklósi Táncsics Mihály Gimnázium, melynek történetében meghatározó szerepe volt Bakóné Aradi Éva korábbi igazgatónőnek. Itt volt diák, tanár és intézményvezető, egész életére hatással volt a gimnázium, a kollégák és azok a tanulók, akik ma is szeretettel gondolnak rá.
–Mit jelentett az Ön számára a gimnázium diákként, igazgatóként és most?
Az egész életemet átfogja ez a kérdés. 1966-70 között voltam diák a Táncsicsban, és nagyon szerettem odajárni. Halmos József volt az igazgató, ő szigorú ember volt, aki elvárta a jó teljesítményt. Jó tanuló voltam, és az anyanyelv ápolása is itt érintett meg, különböző versenyeken vettem részt. Mindig is pedagógus szerettem volna lenni, próbáltak rábeszélni, hogy orvos legyek, ne tanár, de nem sikerült. Így egyértelmű volt, hogy a Pécsi Tanárképző Főiskolára felvételiztem, magyar-történelem szakra. 109-en jelentkeztek abban az évben, és ötünket vették fel. Elég kemény volt! Amikor végeztem a főiskolán, Halmos igazgató úr megkeresett azzal, hogy azonnal kell neki magyartanár. Így kezdődött, és 2008-ig tartott. Borzasztóan szerettem az osztályaimat, és magyart tanítani. Közben elvégeztem az egyetemet, ami sok kihívást jelentett.
– Hogyan lett igazgató?
– Véletlenül. Nem voltam még munkaközösség-vezető sem. Igazi tanár voltam, aki élt-halt a gyerekekért, aki mindent megtett a tanulókért, aztán mégis igazgató lettem. Megváltozott a feladatom, egyik kedves kollégám azt mondta, hogy mi igazgatók tulajdonképpen pályaelhagyók vagyunk, mert annyira más a feladatunk. Biztosítani az iskola szakmai és más szempontú létét, megteremteni mindent, ami szükséges a működéséhez. Egyetlen osztályban tanítottam, de ez kevés volt. Igazgatóként az volt a feladatom, hogy jó iskolát csináljak, ez azt hiszem, sikerült, mert a siklósi Táncsicsnak országosan is neve volt. Ezt persze nem egyedül értem el, ott volt mögöttem a tantestület és a kollégáim, mindenki, a takarítónőt is beleértve. Aztán jöttek egyéb kihívások is, például az a 827 millió forint, amit 2002-ben nyertünk, és amiből felújítottuk az iskolát, és felépült a sportcsarnok, a tanuszoda, nyolc új tanterem. Ennek köszönhetően nem akármilyen iskola lett a Táncsics.
– Melyik volt pályájának legszebb pillanata, emléke?
– Nagyon sok volt, elsősorban a gyerekekhez kötődnek ezek az emlékek. 2006-ban kaptam egy országos kitüntetést, ami nem azért érdekes, mert kitüntetés, hanem azért, mert erre a tantestület, a Szülői Munkaközösség és a diákok javasoltak. Ez nagyon-nagyon sokat számított, úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Ha elismerik az embert a legfontosabbak: a szülők, a kollégái és a gyerekek, annál csodálatosabb nincsen!
– Ha nem jött volna Halmos igazgató úr felajánlása, hogy jöjjön Siklósra tanítani, opció lett volna, hogy máshová megy, vagy mindenképpen szeretett volna itt maradni, mert annyira kötődik a városhoz?
– Én nagyon kötődtem Siklóshoz! Itt születtem, itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt érettségiztem. Édesanyám, aki egyedül nevelt föl engem, itt élt. Nem hiszem, hogy bárhova elmentem volna, mert minden szempontból kötődtem ide.
– Az Ön tapasztalatával, mit lát: miben fejlődhetne még a gimnázium?
– Most kicsit nyugodtabb vagyok, mert két éve új igazgató van az iskola élén. Úgy látom, hogy jó kezekben van az iskola, elindult az új felé. Pécs mindig konkurencia volt számunkra. Igazgatóként új dolgokat találtam ki, például az informatika tagozatot, mert úgy láttam, hogy ez az egyik, ami miatt Pécsre mennek a gyerekek. Aztán a különböző nyelvi tagozatokat, új nyelveket tanítottunk: olaszt és latint. Úgy látom, hogy most elmozdult az iskola e felé. Ha az igazgató úr a segítségemet kérné bármiben, örömmel segítenék. Nekem is az a célom, hogy jól működjön ez az iskola, de nehéz, mert kevesebb gyerek van mindenhol. Annak idején mindig azt mondtam, hogy a lehető legjobban kell teljesítenie a tanárnak. Ez egy kisvárosi iskola, ha elterjed valakiről, hogy rosszul csinálja a dolgát, és a piacon arról beszélnek, hogy „áhh, ő fogja tanítani a magyart? Akkor inkább ide ne!” Ezt nem engedheti meg magának senki! És ez nemcsak a szaktanár feladataira, hanem minden másra is vonatkozik: a pedagógus léte, módszerei, hogy a gyerek érdekei a legfontosabbak, és hogy meg kell látni a jót. Fel kell fedezni a jót!
– Mi a véleménye arról, hogy nagyobb az esélye annak, aki egy neves gimnáziumban végzett, mint aki egy kisvárosiban?
– Azt is szoktam mondani, hogy a kis iskola, kis város, nem kis esély! Idejártam én is, de soha nem tapasztaltam se a főiskolán, se az egyetemen, hogy hátrányom származott volna abból, hogy itt érettségiztem. Ezt a tanítványaim is elmondták, az egyik diákom Veszprémbe járt a vegyipari egyetemre, és ő sem érezte, hogy hátránya lett volna abból, hogy idejárt. Ha valaki akar, csinálja és tanul, akkor ez nem probléma!
– Ön, aki számára nagyon fontos a magyar nyelv, mit gondol arról, hogy mennyire megváltozott az utóbbi években? Hogy nem csak átvettek angol szavakat, de már ragozzák is őket?
– Ez így van, most épp egy anyanyelvművelő táborban kellene lennem Szegeden, csak sajnos nem tudtam elmenni. Úgy látom, hogy romlik az állapota, szerencsére vannak kollégák, akik fontosnak tartják a magyar nyelvet. Én nem szeretem ezeket az angol kifejezéseket, például most is azt mondom, hogy otthon végzett munka, a home office helyett. Miért nem jó az, hogy otthon végzett munka? És sajnos nagyon sok ilyen van, ebben benne van az emberek, a fiatalok, az ország helyzete, az elvárás, hogy ezzel tudjanak bekapcsolódni. Nem örülök neki, annak sem, ahogyan beszélnek. Most, hogy összeraktam az iskola történetéről szóló könyvet, az egyik gyerek azt írta, hogy olyan jó volt a „Beszélni nehéz” szakkörbe járni, mert azóta is, mikor hallom, hogyan beszélnek a tévében, felkapom a fejem, és önkéntelenül is javítom!
– Mivel telnek a nyugdíjas évei?
– Amikor lehetett tanítottam, a szakképzőben három évvel ezelőttig, ha tanfolyam vagy bármi indul, szívesen elvállalom, csinálom. Most pedig lekötötte az időmet ez a könyv, ennek az elkészítése. Azt akartam megmutatni emlékeken keresztül, hogy hogyan alakult az iskola története, honnan indult: valamikor még két teremmel, az általános iskolába jártak tornaórára… És hogyan lett belőle olyan iskola, amilyen ma! Most majd ki kell valamit találnom, mert nehéz tétlenül. Ha van valamilyen lehetőség, boldogan vállalom.
