Csortos Róbert táncos, koreográfus, mérnök. Érdekes és izgalmas kombináció, hiszen az első kettő a felszabadult mozgásról, a szenvedélyről, az érzelmek szabad megéléséről, a világ kikapcsolásáról, míg az utóbbi a pontos tervekről, számításokról szól. Mégsem különböznek ezek a tevékenységek annyira, mint azt elsőre hinnénk, hiszen mindegyikben benne van a szárnyaló kreativitás, az ötletek áradata, a tervezés, majd az öröm, amikor valósággá válik. Robi fiatal, mégis két évtizedes tapasztalattal rendelkezik a táncban, és közel tíz éve oktatja is azt. De nem csak ez jellemző rá, hanem az is, hogy szereti a munkáját, és mindent elhivatottsággal végez.
-Táncos és mérnök is vagy. Nemrég még diák voltál, most pedig tanítasz. Érdekes kombinációk ezek, mesélj kicsit a kezdetekről!
-Hétéves korom óta táncolok, a Batthyány Kázmér Általános Iskolába jártam, a művészeti oktatáson belül néptáncot tanultam, aztán a Pelikán Néptáncegyüttesbe kerültem, melynek két évig tánckar vezetője is lehettem. Volt egy kétéves Michael Jackson imitátor időszakom, abból váltottam hip-hop táncra, és 2012 óta Pécsett tanítok egy csoportot heti rendszerességgel. A tánc végigkísérte az életemet, de emellett szerettem volna egy civil szakmát is, és mivel alapból reál beállítottságú vagyok, édesapám is mérnök, így jött a gépészmérnökség. Három éve diplomáztam, azóta egy tervező irodában dolgozom. Baranyában, a Dél-Dunántúlon tervezünk főként, de már egyre nagyobb projektekben is részt veszünk. Kicsit kettős élet, hogy napi nyolc-kilenc órában az ember egy racionális gondolkodást képvisel, utána pedig edzésen kiéli a művészi hajlamait. Ha nem tanítanék, akkor én is járnék táncedzésekre, de így szerencsére a kettő együtt van.
–Hogyan jött az ötlet hétévesen, hogy táncolj?
-Nem tudok róla, hogy a családomban lett volna valamilyen táncos karrier, ami példa lett volna számomra. Van egy kicsit talán túlzott szereplési vágyam, így jött a tánc. Persze csak abban, amiben kényelmesen érzem magam, beszélni, megszólalni mások előtt nem nagyon szeretek, de a tánc az más kategória. A színpadon egy szerepet játszok el.
-Véleményed szerint, mi, milyen arányban játszik szerepet abban, hogy valaki sikeres legyen?
-Nem szeretem a tehetség szónak azt a jelentését, amivel a legtöbb sikeres embert felruházzák. Azt gondolják, hogy ez egy születéssel megkapott dolog, képesség, áldás. Nem hiszek ebben, az már inkább közrejátszik, hogy kit, hogyan neveltek, mit tanult otthon, hogy táncoltatták, tornáztatták-e? Nem hiszem, hogy van olyan, hogy tehetség! Inkább rengeteg gyakorlás, munka, sok idő, energia, áldozat. Sosem fogom elfelejteni azokat a nyarakat, amikor a többiek lent kosaraztak, mi pedig a Tenkes kapitánya musicalre jártunk. Sok buli, amiket tinédzserként kihagytam, a hétvégi fellépések. Szerintem, mindenki tudna táncolni, vagy más művészeti tevékenységet végezni, ha elég szorgalmas.
-Mikor jött annak ötlete, hogy saját koreográfiát készítesz?
-Amikor 2012-ben végzős voltam a TMG-ben Siklóson, a szalagavató táncunkat Rovó Attila készítette. Azzal a táncstílussal már előtte megismerkedtem, Attila pedig észrevette, hogy megy nekem ez az egész, és kérdezte, hogy mióta táncolok. Azt mondta, ugorjak el hozzájuk, a pécsi Eurodance-ba, és próbáljam ki magam. Készítettem egy kisebb koreográfiát a divat showra, a következő két évben is felkért, így indult, majd heti rendszerességű oktatássá átalakult. Ez egyfajta önkifejezés a számomra. Maga az alkotás folyamata, ami izgalmas. Hogy a nulláról felépít valamit az ember. Ez egyébként a mérnöki munkámat is meghatározza.
-Akkor nincs is nagy különbség a tánc és a munkád között.
-Alapvetően nincs, igaz, hogy másfajta gondolkodást igényel. Fejben van egy váltás, de nem élem meg ezt tudatosan, hiszen, mikor koreográfiát készítek, akkor képekben és érzésekben gondolkodom. Nyilván van egy pont, amikor direktben ki akar fejezni valamit az ember, amit át kell adni a közönségnek, ilyenkor valamilyen szinten irányított a folyamat. Itt is figyelnem kell az arányokra, ahogyan mérnökként is. Az alapkoncepcióm az, hogy ha én élvezem a táncot, amit készítek, akkor részemről rendben van. Ami most hiányzik a csapatszellem, az egység és az az energia, amit akkor kap a szám, mikor húsz ember ugyanazt csinálja.
-Mi jellemző a koreográfiáidra, inkább a szomorúság vagy az öröm, vidámság szüli őket?
-A szerelem, ami a legerősebb a mozgatórugója a koreográfiáimnak. Inkább lendületes, dinamikus, vidám táncokat készítek, mert engem az kapcsol ki, visszatekintve persze voltak a kamasz koromban más stílusúak is. A jellemfejlődésem látszik a táncaimon. Voltak sötétebb korszakok, de nem hinném, hogy ez probléma lenne.
-Milyen diák voltál, és milyen oktató lettél?
-Táncot tanuló diákként maximalista voltam, ez alapból jellemző rám. Sajnos nem feltétlenül mindig jó értelemben, mert túl aggódtam a dolgokat. Nekem nagyon fontos volt a tanárok iránti tisztelet. Balogh János volt a néptánc tanárom, azok az értékek, melyeket ő átadott, a mai napig bennem vannak. Abban is, ahogyan én oktatok most gyerekeket, meg az alap mentalitásomban is. A tánc, a gyakorlás, a munka, a befektetett idő, energia szinte mindig meghozza gyümölcsét. A rengeteg táncból a mai napig profitálok. Szeretem a táncot és a szakmámat is, egyiket sem tudnám elengedni! Tanárként jó látni a gyerekeket, az ő tiszta gondolkodásuk irigylésre méltó.
-Mi az, ami kimondottan Siklóshoz kötődik, amit itt kaptál és beléd ivódott?
-A családom. Csak három éve költöztem a munka miatt Pécsre, de minden hétvégén ellátogatok hozzájuk. Ez számomra nagyon fontos. Rengeteg támogatást kaptam és kapok tőlük. Ami belém ivódott, az elhivatottság. Ha valaki nagyon akar valamit, bárhonnan elérheti. Én is a hip-hopot autodidakta módon tanultam meg. Keresem a lehetőségeket, hogy a munkámmal hogyan tudnám segíteni a várost és annak fejlődését. Sok pályázat van, amelyekben én is dolgozom, próbálok ezek intézésében, szervezésében segíteni Siklósnak.
