Az életet nem csak teljesíteni kell, hanem élvezni is. Minden lehetőséget megragadni, optimistán várni a holnapot, és hálásnak lenni azért, amit nyújt számunkra. Botos Elekné Anikó így gondolkodik, ahogyan fogalmaz: ő a sors kegyeltje. Ez nem azt jelenti, hogy csak szép és jó dolgokat kapott az életben, hanem azt, hogy mindig igyekezett az akadályokat leküzdeni, a veszteségeket pedig feldolgozni. Mindezt úgy, hogy közben másoknak segít. Hetvenen túl csinos, tevékeny, példát mutathat sok mai húszévesnek is.
– Hűséges a munkájában, a párkapcsolatában és a lakhelyéhez is. Siklósi, nyugdíjas, aki évtizedekig a postán dolgozott, és mindig kedves mosollyal fogadta azokat, akik betértek. Imádja a családját, az unokáit. Példa lehet sokak számára, az, ahogyan éli az életét.
– Az emberek iránt érzett szeretetem, tiszteletem, mindenkor fontos volt számomra. Ezt a saját életemmel próbáltam prezentálni, és jót tenni másokkal. Mert azt vallom, hogy csak úgy tudok kapni, ha adok is.
-A mai világban mennyire nehéz ezt teljesíteni? Hiszen sokan azt mondják, hogy az emberek nehezen képesek adni, de már azt is egyre kevésbé tudják elfogadni, ha önzetlenül kapnak valamit!
– Nehéz megélni, amikor elutasítást kapok, de igyekszem felülemelkedni. Ha ilyen gondolkodással találkozom, inkább hátralépek. De ha segíteni tudok, akkor két kézzel segítem a rászorulót. Az egyházon belül is mindig megtettem, amit tudtam: süteményt sütöttem, takarítottam. Ha szólnak, szívesen megteszek bármit, amivel jót tehetek. Sokszor az is elég, ha meghallgatok másokat. A mostani időszakban egyre jobban bezárkóznak az emberek, mert nem nagyon tudják a kapcsolatot tartani a szeretteikkel. De az emberben van egy élni akarási ösztön, ami mindent felülír!
–Korábban sokat utazott, járt programokra, kirándulásokra, összejövetelekre. Hatalmas változás lehet Önnek is a jelenlegi helyzet, hogyan kezeli?
-Valóban hatalmas! Sokat utaztunk, színházbérletünk volt, bemutatókra jártunk, közösségi életet éltünk. Volt egy húszfős baráti társaságunk, akikkel minden héten összejöttünk és beszélgettünk. Nagyon hiányoznak ezek az életünkből. Isteni szerencse, hogy pár évvel a férjem halála után 2015-ben új párra leltem, aki hasonló életszemlélettel rendelkezik, mint én. Negyvenéves ismeretség volt a miénk, mert ő a Pécsi Postaigazgatóság területi biztosa volt. Amikor nyugdíjba mentem, beiratkoztam a posta szakmai egyesületének nyugdíjas tagozatába, és ott találkoztunk. Azóta egymást segítve, egymás kezét fogva visszük tovább az életünket. Nagyon sokat segítünk egymásnak, és ez engem lelkileg nagyon kiegyensúlyozottá tesz. A szeretet, amit kaphatok, azáltal, hogy én is adok, mindennél fontosabb.
–Mikor Önre gondolok, rögtön az jut eszembe, hogy mindig nagyon csinos, még akkor is, ha csak sétál, vagy elugrik a boltba bevásárolni. Fontos volt, hogy így éljen, öltözzön, vagy ez a tapasztalattal és az évekkel jött?
-Elsősorban születési adottság, mert a szépérzéket tanulni nem lehet, én a génjeimben hoztam. Az édesapám igazi úriember volt, aki még kilencvenéves korában is jól öltözötten ment ki az utcára. Anyukám is szerette a szépet. Az édesapám életvitele, emberi közvetlensége, a másokkal való bánásmódja példakép volt számomra. Hetvenegy évesen is szeretem a szép ruhákat, de nem akarok húszévesnek kinézni. A koromnak megfelelően öltözködöm, persze a színekkel szívesen játszadozom. Minden nő maga érzi, hogy mi áll jól neki. És ez a testemnek, lelkemnek is jó. Az életem mindig harmonikus volt és rendezett! Minden nap örülünk a párommal annak, hogy el tudunk menni sétálni, és van témánk egymással.
–Amikor nehezebb időszakok voltak az életében, mi segítette át ezeken?
-2012-ben meghalt a párom, négy napra rá eltemettük. Kegyetlen érzés volt, senkinek nem kívánom. Öt-tíz kilót fogytam, magam alatt voltam. Két hónapon keresztül, miután rosszul lett, bejártam hozzá a kórházba. Tudomásul kellett vennem, hogy itt a búcsú ideje, és el kellett őt engednem. A temetés után négy hétre azt mondtam: fel kell állnom, nem lehet, hogy csak sírok a négy fal között. Megrendeltem a fürdőszoba átalakítását, ami egy hónapig tartott. Elfoglaltam magam, a munka valóban nagyon jó terápia. Volt egy szőlő, gyümölcsösünk. Unalomra pillanatnyi időm sem volt. Elmentem egy görögországi körútra is. És persze a hitem, az imáim, amik előre visznek. Mindig előre nézek, sohasem hátra.
–Manapság sokan panaszkodnak arra, hogy a párkapcsolatokból kivesztek az érzések, és nehéz harmóniában élni. Mit üzen a kétkedőknek?
-Szeretem a jelenlegi páromat és igyekszem mindig, mindenben a kedvében járni. Finomakat főzni neki, ez nem teher számomra. Ezzel is megvan felé a „szeretet gesztus”. Szeretek csinosan felöltözni, és őt is úgy magam mellett tudni, hogy harmóniában legyünk. Ilyen szemüveggel nézem a világot.
