Mintha csipkét látnánk, olyan gondosan kidolgozott részletekkel rendelkeznek Koczka Kornélia kerámiái, legyen szó tányérokról, vagy lámpákról. Olyan darabokról, melyekről először a művészet és csak utána a praktikusság jut eszünkbe. Kornélia nemcsak tehetséges, de hihetetlen alázattal is dolgozik, olyan nő, aki folyton a fejlődésre törekszik, miközben őszinte, hű önmagához, tiszteli a mestereit, illetve az agyagot. Nem volt könnyű az út, melyet bejárt, hiszen tizennégy éves kora óta önálló életet élt, de soha nem adta fel. Ahogyan fogalmaz, „ha valaki beleszületik a bizonytalanságba, megtanulja, hogy csak egy irány van: meg kell oldani!” Ma is e szerint él és dolgozik.
– Meséljen kicsit a kezdetekről és az elmúlt két évtized munkájáról!
– Húsz éve kezdtem tanulni a szakmát és fogom is életem végéig. Az, hogy én lámpákkal foglalkozom úgy jött, hogy a mesterem Kovács László volt, aki az egyik legtiszteletreméltóbb fazekasnak mondható Magyarországon. Nagyhírű és komoly szakember. Ő tartotta fontosnak, hogy az áttört technológiát tanuljam meg, ebből is vizsgáztam. Amíg a suli tartott, olyan alapokra tettem szert általa, amiért örök életemre hálás leszek.
– Húsz évvel ezelőtt ennyire egyértelmű volt, hogy mivel szeretne foglalkozni?
– Mikor elvégeztem a fazekas iskolát, egy grafikai stúdióhoz kerültem. A rajzolás mindig közel állt hozzám, ezzel kerestem a pénzt, kiskorom óta fontos volt, hogy alkossak. Mindent, amit két kézzel létre lehetett hozni, az engem táplált, inspirált újabb és újabb dolgok megismerésére, így jött a fazekasság is.
– Hogyan jött az ötlet, hogy lámpákat készítsen?
– Utánozhatatlan dolgokat szerettem volna létrehozni. A fényáttöréseket korongozott kerámiákon keresztül megjelentetni, ötvözve a népi motívumokkal, melyeket Kalocsán sajátítottam el. Ahogyan azok szeretetét is.
– Egy dolog annak szeretete, amit csinál, egy másik, hogy hogyan tud a potenciális vásárlókhoz eljutni vele?
– Az értékesítés az interneten keresztül történik és fog a jövőben is. A hírem szájról szájra terjed, és amikor valaki meglát egy olyan alkotást, ami az én kezemből került ki, akkor kíváncsi arra, hogy ki az az „őrült”, aki képes ennyi időt egy lámpával eltölteni, ilyen aprólékosan kidolgozni, és ez megragadja az embereket. Főleg úgy, hogy fénytestekről, fénycserepekről van szó, mert ezek nagyon jó hangulatot árasztanak. A fazekasok körében gyakran hallható egy mondás: Csináld folyamatosan, minden nap, és akkor rájössz, hogy nem tudsz semmit! Irgalmatlan alázat kell hozzá. Ami még nagyon fontos volt számomra, hogy tavaly felkértek: készítsem el a 25 éves Villányi Borút első díját, ami egy áttört borosüveg volt. Ez azért a legemlékezetesebb számomra, mert nagyon nagy örömmel készítettem.
– Érzi valaha úgy, hogy készen van egy alkotása, vagy mindegyik darab után arra gondol, lehetne még jobbá tenni a következőt?
– Soha nem vagyok elégedett. Vagy a mázazás vagy a vastagság, vagy a minta nem tetszik. Talán ez az, ami az alkotókat folyamatosan inspirálja arra, hogy ne adják fel. Mindig fejlődni kell. Fantasztikus mesterekkel állok kapcsolatban, akiktől bármikor tudok tanácsot kérni. Készül a műhelyem Csarnótán, amitől nagyon boldog vagyok, ez egy fazekas számára hatalmas dolog. Ennek a berendezésében, a gépek beszerzésében és a munkafolyamatokhoz való alkalmassá tételében is segítenek.
– A hagyományok nagyon fontosak az Ön számára! Honnan ered ezek szeretete, tisztelete?
– Volt egy tanárom, Burján István, aki néprajzot tanított, olyan szeretettel, hogy most is elérzékenyülök, ha rágondolok. Úgy plántálta belénk ezt a tudást, hogy örökre nyomot hagyott bennünk. Az, hogy én ebből kilépjek, képtelenség, a mindennapjaimat is átszövi, hisz a Tenkes Csárda marketing és grafikai munkáit is én felügyelem. A véremben van, minden, ami a hagyományokkal kapcsolatos, feltüzel, és arra ösztönöz, hogy ezeket a dolgokat megőrizzük és ápoljuk. A lámpáimon megjelenő minták hagyományosak, régi könyvekből vett motívumok.
– Milyen tervei vannak?
– Rengeteg ötletem van, és várom, hogy amikor egy hónap múlva újra beülhetek a korong mögé a kész műhelyben, felhozzam magam arra a szintre, ahol lenni szeretnék a fizikumomat tekintve. Mert minden nap szeretném ezt csinálni. Onnantól pedig ontani fogom magamból a lámpákat.
– Először a fejében születnek meg az ötletek, melyeket papírra vet, vagy rögtön a korong mögé ül?
– Is-is. Van, hogy ami a fejemben van, rögtön átívódik a kezembe. A korongozás maga a csoda, amikor egy darab sárból használati tárgyat formálunk…az agyagot ismernünk, tisztelnünk szükséges. Majd egy olyan állapotot kell elérni, hogy a mintázatot ki lehessen metszeni, ezt az ember tapintásra érzi. A mintázás után ismét nagyon lassan szárítjuk. Ahhoz, hogy egy lámpa elkészüljön, minimum egy, másfél hét dédelgetés, odafigyelés kell a mázazással együtt.
