Sokszor keressük a megfelelő szót érzelmeink, gondolataink kifejezésére, de gyakran vannak utólag kétségeink, hogy sikerült-e kellőképpen átadnunk mindazt, ami bennünk van. A siklósi Kovács Ferenc festőművész ötéves kora óta képekben fejezi ki önmagát, legyen szó akvarellről, olajról vagy egyéb technikáról. Hetvenéves pályafutása alatt több száz alkotása született, melyeket mind hazai, mind pedig nemzetközi galériákban gyakran kiállítanak.
– Mikor derült ki az Ön számára, hogy a festészet nem csak egy hobbi, hanem sokkal több annál, és mindig lesz olyan érzelem, melyet a vásznon kíván megjeleníteni?
– Négy-ötéves koromban kezdtem el festeni, szentképet másoltam. Míg a többi gyerek kint játszott, addig én bent festettem, valahonnan belülről jött, hogy ezt kell csinálnom. Általános iskolában rajzszakkörre jártam, és egyre jobban érdekelt, aztán 14-15 éves koromban derült ki, hogy azokat a dolgokat, melyeket el szeretnék mondani, mindig megrajzolom vagy festem. Ez megmaradt, és még ma is ugyanazok a belső motivációk vannak bennem: ha látok valamit, egy élmény ért, akkor azt átértékelve, papírra vagy vászonra vetem. Jön egy belső kényszer, akár reggel, délben vagy éjfélkor, amikor dolgoznom kell. Ez gyerekkorom óta így van nálam!
– Megvan esetleg pár rajz vagy festmény a gyerekkorából?
– Van pár a tizenéves és kölyökkoromból.
-Melyik az első olyan festmény, amit nem a családtagok, rokonok vagy tanár, hanem szakember minősített pozitívan?
– Gimnáziumban politechnikára jártam: négy nap iskola, egy napot mezőgazdaságban vagy szőlészetben kellett tölteni, én pedig a művészetibe jártam a Lantoshoz. Ő volt az első ember, aki azt mondta, hogy nekem ezt kellene csinálnom, pontosabban folytatnom. Megerősített abban, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Nem csak a családban kitenni a falra, hanem megmutatni másoknak is. Érettségi után az első évben nem vettek fel a főiskolára, ekkor elvégeztem a kirakatrendezőit, de az is jó volt, mert tudtam közben készülődni, és fejlesztette a kreativitást is. Az első kiállításom Pécsett volt a Színház Galériában, utána folyamatosan voltak, művésztelepekre is jártam. Mehettem külföldre, ami kitekintést adott, láttam, milyen irányzatok vannak. Belekóstoltam én is többe, például vödörrel festettem hatalmas vászonra, érdekes volt. Ha az ember ránéz, és úgy érzi, helyén van a kép, akkor jó!
– Külföldön hol voltak kiállításai?
-Jugoszláviában, Lengyelországban, Moszkvában, Leningrádban, később pedig Ausztriában, Németországban, Olaszországban. Jó dolog volt, mert láttam, hogy a szakma mit tud, mire képes, és akkor az embernek volt viszonyítási alapja. Csak egy példa: mikor Prágában volt kiállításom, felhívtak a szervezők, hogy egy amerikai úriember addig nem akar elmenni, míg az egyik képemet meg nem vásárolja, mert ez az, amit elképzelt a villájába. Akkor kiutaztam, megkötöttük a szerződést. A dolog lényege, hogy amit én kitaláltam ebben a szűk kis hazámban, itt lent délen, az a világ másik tájáról érkező úriembernek is mondott valamit. Ez az igazi öröm!
–Egy alkotó embert mennyire befolyásolja mások véleménye, festményei? Összeméri magát velük, vagy tud független maradni?
– Mire az ember eldönti, hogy milyen irányt képvisel, letisztázódnak ezek a dolgok! Hogy mire vagy képes, mit tudsz, lehet, hogy megnézel másokat, de ettől függetlenül a saját utadat járod! Mert ott érzed jól magad, azokkal a színekkel, vonalakkal, stílusban. Bárki, mikor aláírja a nevét, annak van egy ritmusa, és az csak az övé. Az ember nem tud kibújni a bőréből, ezekhez mindig visszatér. Hoz valamit a génjeiben, ami sok mindent meghatároz, determinálja a környezet is, de az ember végül mindig visszatér önmagához, ahhoz, ami belülről jön. Most realista képeket festek, de ez már nem egy fénykép, hanem az általam átértékelt belső képek. Van, amit elhagyok, vagy éppen hozzáteszek, ez pedig egy új produktum, amit én hoztam létre. Másokat megnézek, de a saját dolgomat csinálom! Főleg most, a huszonegyedik században, mikor nincsen korstílus, csak magán mitológiák. Úgy gondolom, hogy az emberléptékű dolgok ötszáz év múlva is azok lesznek, mert azzal mindenki tud azonosulni, kommunikálni.
– Vannak jól elhatárolható korszakok a művészetében?
– Persze, vannak! Lantos tanítvány voltam, akkor azt a vonalat képviseltük, ezek konstruktív dolgok voltak. Mértani formákkal kezdtünk játszani, ahogyan a mestertől tanultuk. A főiskola után megérintett a vallás, a végtelennek a problémája, feldolgoztam a görög és keresztény mitológiákat, a lét, nem lét, elmúlás témáját, a korpuszokat. Aztán a művésztelepen festettem aktot, lovat, belecsöppentem egy realista irányzatba. Utána kezdtem el akvarellezni, és úgy gondolom, hogy mára a szakma is elfogadta ezt, nagyon nehéz műfaj. A tudatos és a véletlen találkozása, ami csodát tud csinálni a papíron. Vannak meditatív képeim, melyek vegyes technikával készültek, rusztikusabbak, egymásra pakolok többféle anyagot, kísérletezek. Ezek nagyon érdekes játékok.
– Az otthonában hány saját festménye van?
– Nagyon sok, faltól falig, amennyi csak elfér. Csináltam kis miniatűröket, és azokat tettem ki, mert abból többféle dolog tud megjelenni. Vannak olyanok, melyek kiállításra készültek, akár háromszor két méteres méretben. Több száz képem van.
– Idén a hetvenötödik születésnapja alkalmából kiállítása nyílik!
– Igen! Előtte lesz a Siklósi Szalon, amely a kortárs művészet egy szeletét mutatja be Szentendrétől Békéscsabán át Lendváig. Ősszel pedig – ha Isten is segít – hetvenöt éves leszek, és szeretnék október 9-től egy életmű kiállítást a Várban. Négy teremben, körülbelül ötven-hatvan képet bemutatni. Nagyon kötődöm a várhoz, a városhoz, nagy örömmel készülök rá.
