Kezdőlap Interjú Siklós számom...

Siklós számomra az őserő!

Cikkünk frissítése óta eltelt 2 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Bajnai Ágnesnek mosolyog az arca és a lelke is, ez pedig onnan ered, hogy Siklóson csodás kincseket, olyan alapokat kapott, melyek hálássá és magabiztossá tették. Folyamatosan öröm tükröződik rajta, akár a szüleiről, a családjáról vagy a munkájáról mesél. Volt magyartanár és angol nyelvi oktató, most pedig a Pécsi Balett programmenedzsere. Férje, lánya és ő is Kazinczy-érmes.

Siklósról indultál Pécsre érkeztél, számos kitérővel! Mesélj, kérlek, a pályádról!

-Siklóson születtem, odajártam óvodába, általános iskolába és gimnáziumba is. Ezek az évek nagyon meghatározóak voltak az életemben, örülök, hogy nem mentem el Pécsre. Nagyon magas színvonalú volt a képzés a siklósi gimnáziumban, különlegesen nagy tanáregyéniségek tanítottak minket. Sokszor mondják, hogy az egyetemi évek a legmeghatározóbbak, érdekesebbek, eseménydúsabbak, de nekem a négy év gimnázium, az valami csoda volt! A tanárok szerettek bennünket, figyeltek ránk, kreatívak voltak, és sokat adtak magukból. Ott nyílt ki számomra a világ a művészetek, az irodalom, a színház felé, ami elsősorban osztályfőnökömnek, Bakóné Aradi Évának köszönhető. Őt a mai napig életem egyik meghatározó személyiségének tartom. Minden nap eszembe jut, mert a magyar nyelvet jelenlegi munkám során is használom. Éva néni volt az, aki elmélyítette érdeklődésemet az irodalom és nyelvészet iránt. A színházba is ő vezetett be, tagja voltam az általa elindított Színházbaráti Körnek, rendszeresen utaztunk nemcsak Pécsre, hanem Budapestre is, előadásokat megnézni. Színjátszó kört is vezetett, mindig főbb szerepet játszottam, nagyszerű élményeim vannak, nagyon gazdag volt az iskolán kívüli élet. Táncoltam a Pelikán Táncegyüttesben is Bajszinál, őrület, hogy mennyi emlékem van! Éva nénihez kötődik, hogy Kazinczy-érmes lettem, hogy többször is szerepelhettem a Helikonon. Ezek mind kivételes élmények az életemben! Onnan indult el a humán érdeklődésem, és vált erőteljessé. Ez indított el afelé, hogy színésznő szerettem volna lenni. Szüleim okos javaslatára, hogy legyen egy másik terv is, a tanári pálya lett az. Magyar-angol szakra felvételiztem, Pécsre a Janus Pannonius Tudományegyetemre.

Mikor döntötted el, hogy mégsem színész szeretnél lenni?

-A bölcsészkarra rögtön felvettek, a Színművészetin az első rostán estem ki, később még egyszer felvételiztem, továbbjutottam a másodikra, de akkor már nem érdekelt. Tetszett az egyetem, vonzott a tanítás, és azt láttam, hogy ez lesz az én utam, bár az egyetemen még folytattam a színjátszást. Bagossy László és Vidákovics Antal szárnyai alatt bontogattam a tehetségemet a Kisszínházban. A férjemet, Lipics Zsoltot is ott ismertem meg, mint profi kaposvári művész érkezett egy vendégjátékra, amelyikben én is szerepeltem, és onnan datálódik a kapcsolatunk. A Siklósi Táncsics Mihály Gimnáziumba mentem vissza tanítási gyakorlatra. Akkor azt éreztem, főleg az irodalomórákon, hogy ez az én világom, hiszen egy tanárnak tulajdonképpen ugyanúgy kell szerepelnie, mint egy színésznek. Verselemzés közben az ember a lelkét is beleadja, ugyanúgy, mint egy színész. Úgy éreztem, a katedrán joggal vagyok magabiztos, a színpadon már izgultam, hogy tudom-e a szöveget, tehetséges vagyok-e egyáltalán, és akkor ezt elengedtem. Nem hiányzik, nincsenek álmaim ezzel kapcsolatban.

Hogy alakult a pályád a diploma megszerzése után?

-Ahogy az egyetemet befejeztem, első hivatalos osztályom a Széchenyi Gimnáziumban volt, ahol autószerelő fiúknak tanítottam angolt. Valami elképesztő jó indítás volt, imádtam. Később tanítottam magyart is, akkor már Kaposváron éltünk, itt érettségiztettem is, nagyon kemény három év volt. Büszkeséggel gondolok rá, de ott fogalmazódott meg bennem, hogy mégsem erre a pályára vagyok teremtve. Maximalista vagyok. Nem tudtam fegyelmezni, és a szigort, illetve azt a tanári képet, amit Éva nénitől láttam, nem tudtam alkalmazni. Közben visszaköltöztünk Pécsre, mert nagyon hiányzott a család és Baranya. Mi itt érezzük magunkat otthon. Nyelviskolai angoltanárként működtem évekig, ott éreztem a kompetenciát, a felnőttek oktatásában. Nagyon kedveltem, pörgős életet éltem, sok órát vállaltam, és mellette szaktanácsadó is voltam. Aztán megszületett Franciska, aki most már nagylány, a Színház- és Filmművészeti Egyetem elsőéves hallgatója zenés színész szakon. Születése után úgy éreztem, hogy ismét váltanom kell. A szaktanácsadás sok utazással járt, és az órák sem működtek egy kisgyerek mellett. Vincze Balázs, aki akkor a Pécsi Balett vezetője volt, keresett maga mellé egy asszisztenst, aki mindenben tud neki segíteni. Az EKF előtt voltunk, 2007-ben. Kitalálta, hogy legyen a városnak saját táncfesztiválja, a Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó. Tulajdonképpen azért hívott oda, mert kellett az angoltudás és a jó szervezőkészség. Én lettem a színházban a „Balettági”. Azóta önálló lett a balett, én pedig programmenedzser lettem. Most Uhrik Dóra, a csodálatos művésznő a társulat ügyvezetője, Balázs pedig kitűnő koreográfus és a művészeti vezető. Az ő munkájukat segítem.

A család tagjai

Mit tartasz a Pécsi Balettnél a legnagyobb eredményednek?

-Egyrészt a Tánctalálkozó működését, hogy 15 éve még mindig létezik és sikeres.
A számos nagyszerű külföldi turnét. Ennyi év távlatából már látom, hogy a sikerhez én is hozzáadtam, nemcsak a nyelvtudásommal, hanem az alapos szervezéssel. A szervezőkészséget apukámtól örököltem. A legnagyobb eredmény pedig az, hogy három évvel ezelőtt önálló lett a Pécsi Balett, ezért nagyon sokat dolgoztunk Balázzsal az elmúlt másfél évtizedben. Biztos háttere vagyok az ügyvezetésnek és a táncosoknak is, hogy szabadon szárnyalhassanak.

Mi az, ami kikapcsol?

-Most olyan életfázisban vagyok, hogy nincsen igazán hobbim. Nagyon szeretem a munkámat. A Pécsi Balett olyan, mint egy kis család, annak minden előnyével és hátrányával. Kevesen vagyunk, emiatt sok a feladat, szerteágazó, változatos, de megterhelő. Szellemileg annyira elfáradok, hogy estére már nem nagyon van erőm olvasni sem. Ezt nem merném elmondani Éva néninek! A munkám és a férjem miatt benne vagyok egy művészeti körben, ezáltal gyakran járok kulturális eseményekre, színházba. A főzés is kikapcsol, de legjobban biciklizni szeretek, hazamenni a szüleimhez. Ilyenkor kitekerünk a hegyre, borozgatunk, beszélgetünk, együtt vagyunk. Ez nagyon feltölt.

Honnan jön ez az állandó mosoly és optimizmus?

-Ritkán szoktam belegondolni abba, hogy milyen boldog életem van! Szerintem a szeretet, amit a szüleimtől kapok a mai napig, az, hogy van egy fantasztikus férjem, egy csodálatos nagy lányom. Kicsi a családom, de annyira szeretjük egymást, annyira odafigyelünk egymásra! Nagyon jó fejek a kollégáim, baráti, családias a kapcsolatunk. Szeretjük és támogatjuk egymást a Pécsi Balettnél. Szerencsére nem ért nagyobb tragédia életem során.

Vannak azért neked is nehezebb napjaid?

-Tudok befelé forduló lenni, mert nagyon kritikus vagyok, és sokszor túlzásba viszem a bosszankodást apróságokon, dühít a pontatlanság, az igénytelenség, a felületesség az élet minden területén. Ez az erőteljes maximalizmus nem jó, mert másoktól is sokszor többet követelek, mint amit kellene, meg magamtól is. Nekem is vannak rossz napjaim, de nagyon jól esett most végiggondolni az életemet, és látni, hogy nincs miért panaszkodnom. Mindenkinek meg kell találnia az életben azt, amit csinálni szeret, és akivel szereti csinálni, ebben is szerencsés vagyok. Könnyű úgy optimistának lenni, ha ennyire szeretik az embert!

Nagyon meghatározó volt életedben a siklósi gimnáziumban eltöltött négy év! Mit javasolsz a most továbbtanulás előtt álló diákok szüleinek, mi alapján válasszanak?

-Ahhoz, hogy én így érezzek, nem csak a tanárok kellettek, hanem Siklós is. Ez a fantasztikus kisváros, ahonnan származom, kellettek a csodálatos, csupa szív szüleim, nagyszüleim, akik felneveltek, ez így együtt egy fantasztikus csomag. Ahogyan Herendi Eszternél is olvastam, egy csodálatos pecsét a siklósiság! Igen, a szemléletmód, az, hogy odafigyelünk egymásra meghatározó volt. A kislányunk iskolaválasztásánál is a saját életemet szerettem volna megismételni. Kis óvodát, kis iskolát kerestünk neki, és az volt a fontos, hogy szeretetteljes közegbe kerüljön. A gimnáziumot sem a híre, illetve a továbbtanulási mutatói alapján választottuk. Egyrészt a férjem is abba a gimibe járt, másrészt tudtuk, hogy jó a nyelvoktatás, ismertünk szülőket, akiknek a gyerekei odajártak. Tudtuk, hogy nyitott és befogadó szellemiségű tanárok tanítanak ott, akik figyelnek a gyerekekre, és segítik a személyiségük kibontakozását. Szerintem, a szívére kell hallgatnia az embernek a továbbtanulásnál, mert a tudást bárhol el lehet sajátítani, de élményeket, barátokat szerezni, az együttműködést megtanulni, az érzelmi intelligenciát fejleszteni csak egy jó szellemiségű, erős és összetartó közösségből álló iskolában lehetséges.