Mi ad több erőt a folytatáshoz, mikor válaszút elé érkezik valaki? Egy kritika, vagy az élni akarás, hogy meg akar gyógyulni egy betegségből? A siklós származású Ács Cintia mindkettőt megtapasztalta, ott állt a siker kapujában, és volt, mikor az egészsége került veszélybe, és bizonytalanná vált a jövője. Az énekesnő soha nem adta fel, mert hajtotta a vágy, hogy sikeres lehessen, és énekével másoknak is erőt adhasson. Most itt van, itt tart az életében – hogy hol is pontosan, arról ő mesél nekünk.
-Hogyan telnek a napjaid?
-Egy hónappal ezelőtt elköltöztem otthonról a páromhoz, és nagyon vágyom arra, hogy énekeljek. Várom, hogy lehessen menni mindenfelé fellépni. Aztán az iskola, most végzem a tizenegyediket, jövőre pedig érettségi. Ezek a konkrét tervek.
–Az iskola a betegséged miatt csúszott. Milyen érzés egy több éves betegség után – melynél vannak mély pontok, nehézségek, sokszor kilátástalannak tűnő helyzetek -, most megélni ennek az ellentettjét: egészséges vagy, nincsenek korlátok, csak lehetőségek?
-Érdekes! Olyan, mintha a második tinédzser koromat élném. Sokszor érzem ezt! Kicsit furcsa visszagondolni arra, hogy valóban csak ennyi kellett a gyógyulásomhoz, ahhoz, hogy jól legyek: egy lépműtét? Biztos, hogy előbb megcsináltam volna, ha tudom! De szerintem egyáltalán nem vagyok elkésve, lekésve semmiről.
–Ki az, aki erőt adott neked a nehéz időkben?
-Az egész családom, de leginkább anyukám, ő volt velem végig, mindig, mindenhol. És ő volt az, aki otthon maradt értem, ennyi éven keresztül, és az összes kívánságomat leste. Bármi volt, ott állt mellettem!
–Kétszer is részt vettél a tehetségkutató versenyen. Mi adott erőt az első visszautasítás után, és mi segített továbblendülni a másodikat követően?
-Az első után nem éreztem, hogy akkorát hibáztam volna. Ott volt egy törés, eltelt három év, ugyanúgy énekeltem tovább. Ha nem lett volna az énekléssel komoly célom, akkor az első kiesés után abbahagytam volna. Három év után úgy éreztem, van elég erő bennem ahhoz, hogy újra megpróbáljam. A második után is eltelt már sok idő, egy-két hónapig nem nagyon akartam énekelni, de aztán ismét elkezdtem.
–Mennyire adsz mások véleményére? Az hihetetlen erőt ad, ha te maximálisan hiszel abban, amit csinálsz. Aztán persze ott vannak a kommentek, vélemények, melyek nem mindig jó indulatúak! Mennyire figyelsz ezekre?
-Attól függ, hogy ki mond véleményt. Ha építő jellegű, azt elfogadom, viszont ha valaki csak odanyom valamit, egy szót, amiből érződik, hogy semmi más szándéka nincs, csak a bántás, azzal nem foglalkozom. Nem olvasok kommenteket, anyunak is mondtam, hogy ne tegye, nem vitázok, mert semmi értelme.
–Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mikor volt az a pillanat, mikor úgy érezted, neked az énekléssel kell foglalkoznod, hogy ez több mint egy hobbi, kedvtelés?
-Ez egybeesett a betegségemmel. Hét évig versenyszerűen társas táncoltam, aztán az orvosok azt mondták, hogy hagyjam abba. Ezt felváltotta az éneklés. Addig is énekelgettem, de onnantól komolyabban elkezdtem vele foglalkozni. Éppen tanárhoz mentem volna, de elindultak a kezelések, és a testem azt mondta, most semmit nem bírok! Aztán az évek alatt, saját magamnak és a kitartásomnak köszönhetően megtanultam egy csomó dalt.
–Mi az, amit csak éneklés közben érzel, máskor nem?
-Hűha, ilyenen még nem is gondolkodtam! Nagyon felszabadult vagyok, és ilyenkor nincsen bennem semmi negatívum. Kiénekelek mindent magamból, ami fájdalom vagy öröm. Nagyon sok mindenen mentem keresztül, így közelebb állnak hozzám a lírai dalok.
–Ha jellemezned kellene a saját stílusodat, az mi lenne?
-Pont ez.
–Próbálkoztál esetleg dalok írásával?
-Sajnos még nem! Olyan volt már, hogy felkértek egy refrén felénekléséhez, és találjam ki én a dallamot. Ehhez elég jó érzékem van, de szöveget még nem írtam.
–Van-e olyan szakmai, vagy rajongói visszajelzés, ami megmaradt benned, mert olyan kedves vagy szép volt?
-Rakonczai Viktorral találkoztam, nála felénekeltem pár dalt, az ő kedvessége iszonyatosan bennem maradt. Olyan szavakkal dicsért, amikről nem gondoltam, hogy valaki, valaha mondani fog nekem ilyeneket.
–Mi az, amit a város adott neked, melyek a kedvenc helyeid?
-A vár egészen biztos, alapvetően nagyon szeretem Siklóst! Sokszor hiányzik, és jó hazamenni. Olyankor elmegyek sétálni, és rácsodálkozom arra, hogy milyen régen voltam ott. Az nagyon jól esik, ha van valamilyen esemény, rendezvény, és meghívnak rá.
