Kezdőlap Interjú „Jó visszatér...

„Jó visszatérni Siklósra, mert megmutatja, hogy biztos talajon állok”

Az előadóművészi pálya az egyik legnehezebb, hiszen nem elég szívvel-lélekkel művelni valamit, szükség van a személyes varázsra, mondanivalóra, és egy olyan pluszra, ami csak benne van meg, senki másban. Szentgyörgyváry Laura Siklóson született, nagycsaládban, szerette a zenét és a gyerekeket, így nem volt kérdés, hogy előadóművészként szeretne végezni az egyetemen. Az idő őt igazolta, hiszen annak ellenére, hogy társulata még csak nemrég alakult, máris számos programon, rendezvényen vehettek részt. Mindenki örömére.

Honnan jött a zene szeretete? Mikor döntötted el, hogy elvégzed az Akadémiát?

-Kilencgyerekes családból származom, huszonkétszeres nagynéni vagyok. Ezt mindig meg szoktam említeni, mert a nagycsalád nagyon jellemez, és erről szerintem kell beszélnem. Hála Istennek a szüleim nagyon jó elgondolással azt akarták, hogy minden gyerek tanuljon meg zenélni. Siklóson kezdtem el a Zeneiskolát, először hatévesen zeneovit, és az alapvizsga után már tudtam, hogy a zenével szeretnék foglalkozni. Sokáig énektanárnak készültem, érettségi után ének tanszakra felvételiztem. Sikerült, és első évben elkezdtem azon gondolkodni, hogy valóban a tanári pályára akarok-e lépni? Konzultáltam is erről a tanárommal. Két lehetőségem volt: átmegyek osztatlan képzésre, vagy előadóművész lesz belőlem. Úgy döntöttem, hogy akkor előadóművész leszek és nem tanár. Ez csak annyiban változtatta meg az életemet, hogy most nem az iskolában tanítom a gyerekeket, hanem az óvodákban az előadások során. Kicsit más műfaj, hiszen nem iskolarendszerben tanítok, hanem azzal, hogy valami pluszt adok nekik.

Mesélnél picit a társulatodról, a műsoraidról? Miben vagytok mások, miben tudtok valami pluszt nyújtani?

-Van a Lara Mesék Társulat és mellette a zenekarom, ami a legújabb formációm. A felnőtteknek szóló zenei anyagunk a saját és klasszikus költőink verseiből készült megzenésítések “Ez is én vagyok!” címet kaptam, illetve a nemrég Villányban debütál “Ő az én BORátom” című boros, zenés kalandozás. Már az alkotás folyamatában szem előtt tartom, hogy olyan mese szülessen, ami tanulsággal szolgál. Az óvodásoknak (3-6 év) szántuk a meséinket, de olyan csodálatos kollégáim vannak a társulatban, akiknek köszönhetően a bölcsis és a kisiskolás korosztály igényeit is kielégítik az előadásaink. A mondanivaló ugyanaz, csak másképp játsszuk el.

Szép dolog elhatározni, hogy előadóművész szeretnél lenni, de nehéz megtalálni a lehetőségeket! Neked, hogyan sikerült?

-A művészlét, a rendszertelen élet nagyon meghatározza a mindennapjaimat. Nem mondom, hogy könnyű… Én is nagy álmokkal indultam neki a világnak az egyetem után, nagyon sok tapasztalatot szereztem, jót és rosszat is, de ezek kellettek ahhoz, hogy most már a saját társulatomról tudjak beszélni. Az egyetem után egy színházi társulathoz kerültem, ahol sokat tanultam, aztán művészeti titkárként és projekt menedzserként is dolgoztam. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akikkel együtt dolgozhattam. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy a kreativitásom, ami engem jellemez, nagyon mocorog bennem. 2019-ben léptem ki ebből a társulatból, sok helyen dolgoztam még, de sehol sem volt meg bennem az a lelki béke, hogy a helyemen vagyok.

Mennyire volt nehéz számotokra a tavalyi év, mikor nem voltak rendezvények, szűkültek a lehetőségek?

-2020-ban debütált a Lara Mesék társulatként. Tavaly nem hittük, hogy túl tudjuk élni az évet, mert minden pénzünket felemésztette, de az isteni gondviselés velünk volt. Régi művelődési házak kerestek meg, olyan felkérés is jött, hogy nyáron nyitnak és szeretnék, ha nyolc előadással érkeznénk Dunaújvárosba. Az a koncepció, amiben akkor gondolkoztunk, abból nem lett volna nyolc előadás. Szerencsére annyi támogatást, lelki és kreatív segítségnyújtást kaptunk, hogy meg tudtuk oldani. Hátteres díszlettel, jelmezekkel, bábokkal, vadi új mesével. Így olyan produkciók jöttek létre, melyeket több száz gyerek nézett meg. Most látom, hogy egyre nagyobb a kereslet az ilyen jellegű előadásokra, és nagy szeretettel hívnak minket, mert látják, hogy nem csak a tudásunk van benne, hanem az elhivatottságunk is.

Mit ad neked a zene, az éneklés és az előadó művészet, amit semmilyen másik tevékenység nem?

-Azt szoktam mondani, hogy a színpadon én csak egy bizonyos százalékot tudok adni, azt, amit közölni szeretnék a nézőközönségnek, bárki is üljön velem szemben. Az, hogy ők hogyan fogadják, hogyan reagálnak, és mit visznek belőle haza, én azt kapom vissza. Ha csak egy percre is elgondolkodnak vagy egy fél dallam megragad bennük, már boldog vagyok, mert elértem a célomat. Nem is a színpadon levőség az elsődleges dolog, szerintem, legalábbis én így érzem, hanem az, amikor megszületik egy alkotás. Ez csendben zajlik, formálódik, és mindig lenyűgöző. Nem látja a közönség, azt a színészekkel, zenészekkel éljük át, és rengeteget tud adni.

Mit nyújt számodra Siklós a mai napig?

-Azt az alapot adta meg, amiért érdemes hazamenni. Amiért iszonyatosan hálás vagyok. Pont most voltunk egy háromnapos turnén Siklóson és a környékén, most is elérzékenyülők, hát még akkor, mikor a volt óvodámban léptem fel. És voltak olyan ismerős óvónénik, akik az én időmben is ott voltak. Egyszerűen felemelő érzés volt. A siklósi tizenöt évem egy olyan alapot és visszaváró közösséget adott, hogy bár már jó pár éve nem tartózkodom otthon, mégis mindig jó hazatérni. Ha nem színpadra, akkor is jó visszatérni abba a közegbe, mert megmutatja, hogy biztos talajon állok.