A fene sem gondolta volna, hogy Sásdon ilyesfajta gyönyörűségekbe botolhat az ember. Mármint az igazi autószépségeket kedvelő ember. A Magyari János – és kis csapatának – keze alól kikerülő kocsik látványától a tapasztalatlan szemlélődő egyszerűen – hanyatt eshet.
Még nem számítógépek rajzolták a karosszériát az optimális légellenállás jegyében, még nem a mindenáron való ócsítás volt a cél. Autót sokszor egy életre vett az ember, nem hat évre – mondja a mester, miközben ámuldozva kóválygunk a restaurált, vagy restaurálófélben lévő Austinok és Jaguárok között. – Nagyon sok olyan elem fellelhető ezeken az autókon kívül-belül, ami pusztán azért van ott, mert szép – teszi hozzá.
Azonban nem csak a formák, hanem a színek is egy letűnt igényességű világot idéznek, nem csoda, hogy nagyjából 10 ezer forintnak megfelelő valutáért kérdezhető le egy-egy néhai típus fényezésének színkódja, színösszetétele – tudtuk meg Jánostól.
És valóban: ilyen zöldek-bronzok-barnák, meghatározhatatlan árnyalatok kismillió változatban ma már nem dívnak az autógyártók körében, legalábbis a nagyszériás kocsiknál. Mint ahogy az a fényezés sem, ami Magyariék restaurált autóit jellemzi: mintha színes tükröt nézegetne az ember… Ááhhh…, kell egy ilyen!
De nem lesz. Nem bizony, mert sokszor csak a rozsdagombolyagnyi roncs kerül másfél millióba. Aztán Jánosék csapata elbíbelődik vele úgy 3-4 évet, és már kész is… Megy a német Data Classic árgus szemű zsűrije elé, ők nagyítóval nézik végig kívül-belül, és meghatározzák, hány százalékban eredeti, mennyire közelíti meg a felújítás a tökéletest és mennyit ér a mű. Magyariék egyik restaurált Austin Healey-jét, minekutána 99,7 százalékos értékelést kapott 92 ezer 500 eurós árcédulával – látatlanban vitte azonnal egy svájci úriember.
Beszélgetésünk közepette érünk oda egy másik elkészült szépséghez, egy Jaguar E-Type-hoz. Gyerekkorunkban már az is boldoggá tett bennünket, ha valamelyikünknek Matchbox-változatban ott állt a pocán és játszhattunk vele, annó 1972. Ez itt, az orrunk előtt épp spanyol milliomos gazdájára vár.
– Azért ilyenkor egy darabot belőlünk is elvisz a vevő… – szól bele a néma nézelődésbe János. Éveket dolgoztunk rajta – teszi hozzá.
Magyari Jánossal ötéves korában történt valami, ami örökre kerékre tette. Édesapja krosszmotorra ültette, majd hatévesen már versenyen is indult. Magával vitte Frankfurt mellé is, ahol veterán autókon dolgozott. Szóval, János sorsa egy életre eldőlt. Az új autók karosszériáját hamar megunta és édesapja, a „Fater” nyomdokain járva a rozsdás elmúlt szépségek újjáélesztésén kezdett iparkodni.
– Kezdetben külföldi kereskedők rendeltek tőlünk amolyan tessék-lássék restaurálást – nekem meg a szívem szakadt meg, hogy így adtam át – teszem azt – egy öreg Porschét. Tudtam, hogy mit lehetett volna vele csinálni, milyen tökéletes felújítást érdemelt volna, és azt is, hogy ezzel a félkész művel hogy’ át fogja verni az a „kajfer” a vevőjét. Úgyhogy ebből én hamar kiszálltam: vagy top, vagy semmi! – mesél a kezdetekről Magyari János.
Érdekes, hogy aki ilyen szenvedéllyel viseltetik az autó-restaurálás iránt, nem válik gyűjtővé. János sem engedheti meg magának, hogy megtartson egyet-egyet az újjászületett szépségek közül, hisz az igencsak drága mulatság lenne. Az ő műhelyében valódi restaurálás folyik, nem úgy, mint mutatják némely tévécsatornán az „amcsi restaurátorok”-szerű filmekben, ahol húsz ember nyüzsög, hozzák raklapon a vadiúj motort, kétoldalra szárnyakat festenek hupilila színben a kocsira, oszt’ tíz nap alatt kész a veterán izomautó…
– Először is, húsz emberrel ezt nem lehet csinálni, annyira aprólékos a munka, annyira kell egymásra figyelnünk a részletek tekintetében. Az utolsó csavarig, gombig, csőig, kárpitig, motoralkatrészig az eredeti, gyári állapotot kell előállítanunk. Egy fikarcnyit sem térhetünk el ettől, még akkor sem, ha esetleg tudnánk szebbet-jobbat valamelyik fázisban – jelenti ki a mester. – Egyébként nem minden kerül piacra – teszi hozzá sokatmondóan.
– A Fater autói, két NSU, meg egy Ford Capri sosem kerülhetnek el innen. Magamnak pedig évek óta reszelgetek egy Opel „C” Kadettet. De Isten bizony, idén kész leszek vele!
Mészáros József
